Nyirő József

Isten igájában

Erdélyi Szépmíves Céh , Kolozsvár

Az író alteregója – Hargithay József – nem elhivatottságból, hanem kötelességtudatból lesz pap, hogy özvegy édesanyját és testvégeit eltarthassa. Már a szemináriumban gyötri az önvád, hogy csupán képzeli vagy hazudja hivatástudatát. Később, fölszentelt papként eszmél rá, valójában székely népét kell szolgálnia, a nyomorúságban vergődő, mindenkitől kiszipolyozott, senkitől nem segített erdélyi magyarságot. Átéli a faluban a háború kitörését, a lelkesedés első mámorából való irtózatos kiábrándulást, a szörnyűségek szörnyűségének igazi arcát, a front mögötti életet, a nyomorult kis falu szenvedését, ahol ő is, mint plébános, folytonos nyomorban él, a nép naiv felbuzdulásait és hálátlanságait, a hadikórház borzalmait, aztán á végleges katasztrófát, a román impériumot, a magyar sors veszendőségét. Megismeri a gyöngeség és az áldozatosság riasztó és nemes példáit, a kitaszítottságot és a fölemelő szolidaritást, hiszen semmiféle ágában a magyar törzsnek nem él ez a szolidaritás olyan mélyen és közvetlenül, mint a székelyben. Végre egy tiszta, szenvedélyes szerelem leszakítja róla a reverendát, amelyen kezdettől fogva hasadások voltak, kilép a papi rendből, s új hittel új életet kezd akkor, amikor rémült tömegek menekülnek Erdélyből. Nyirő József súlyosan átélte az erdélyi magyarság minden időben fájdalmas kiszolgáltatottságát, elesettségét, kihasználatlan jóakaratát és tehetségét, így a cselekvő emberség és a közösségi értéktudat jegyében alkotta meg élete egyik legjelentékenyebb művét, a két világháború közötti magyar próza sikeres, nagy hatású darabját.

„A többszázados papnevelde kapuja bezárult mögöttünk. Sűrű vasráccsal elzárt homályos ablakaiból, méteres falaiból kiáradó rekedt, kripta-lélekzetétől összerázkódtam és féltem a folyosó-hajlásban széttáruló hatalmas Krisztus-feszülettől, melynek csontfehér lábaira halvány fényt vetett az öröklámpa. Kis négyszögű udvarán az emeletig felnyúló szürke, terméskőből kinagyolt, csuhás Kapisztrán-szobor meredezett. Fölötte pedig a híres Batthyaneum-könyvtár és „Csillagda" takarta el az áldott napot. Történelemnyirok csepegett minden kődarabjából. Dohos-poros könyvek tízezrei aludták bennük örök álmukat és félig megdőlt, pókhálós, rég kimúlt teleszkópok álmodtak a csillagokról, melyeket többé sohasem fognak ők sem látni.
Olyan volt az egész épület, mint egy holttest, melyről lesorvadt a napfény, soha fel nem melegedik, homlokáról le nem szárad a halálverejték és egyetlen hang el nem hagyja ajkát a világ végezetéig. Igazi pap-kaszárnya, ijesztő imádság-raktár, ahol a faszentek még ma is a szájukból mosdanak. Kopott, rozoga keretekben a vászonról félig már eltűnt szentképek és a kereszt alatt görnyedő Krisztusok szenvedtek a falak mentén, a megrekedt tömjénszagban.
Mi árván, gyámoltalanul, ablak-öblökben meghúzódva néztük magasabb éves társainkat, kik földig érő kék reverendában, laposan, szent élettől sorvasztott aszkéta-termettel, otthonosan suhantak el szemeink előtt. A nyelv didergett a szánkban, ha egy-egy halk kérdésre méltattak és felelnünk kellett...”

Elfogyott