A ​könyv Teréz anyáról szól, de nem életrajz vagy életrajzi tanulmány, hanem annak a munkának az ismertetése, amelyet ő és az általa alapított „Szeretet Misszionáriusai” rend végez. Sajátos hivatásuk az, hogy a szegények legszegényebbjeinek szentelik magukat. De munkájuk – saját nézetük szerint – nem az ő művük, hanem Krisztussal együtt folytatott szolgálat, Kalkuttában és még sok más helyén a világnak.

Teréz anya egyedülálló személyiség a mai világban. Olyasvalaki ő, aki elmerült az emberiség hétköznapi közösségében, és azonosult az emberi szenvedéssel és nélkülözéssel. A vele készített interjúk folyamán „izzó, diadalmas arccal beszélt, mintha valamennyiünk anyja lenne, dicsekedve azzal, ami mindannyiunkban megvan: az élet, bennünk, világunkban, a mindenségben, ez az élet, amely akár gyengén pislákol, akár lobogva ég, mindenképpen isteni láng, és senki emberfia nem merészelheti kioltani, még a leghumánusabb és legfölvilágosultabb indítékokból sem.”

A könyvben a szerző, személyes hangon írja le saját útkeresését. Teréz anyával történt találkozásai alkalmával úgy érezte, hogy mindig közelebb kerül az üdvösség megértéséhez. Teréz anya egyik előadását például így éli meg: „Olyan kicsinek, törékenynek és fáradtnak látszott, amint ott állt és adta magát. És én elgondolkoztam: hát így találjuk meg az üdvösséget. Adással, nem kapással; a reklámellenes, az osztogató, nem pedig a fogyasztó társadalomban; meghalva, azért, hogy éljünk.”
„Az utókor dolga, hogy eldöntse: szent-e Teréz anya. Én csak azt mondom róla, hogy egy sötét korban égő és világító fényesség; egy kegyetlen korban Krisztus szeretetevangéliumának eleven megtestesülése; egy istentelen korban a közöttünk lakozó Ige, telve kegyelemmel és igazsággal. Ezért örök hálára vannak kötelezve mindazok, akik abban a fölbecsülhetetlen kiváltságban részesültek, hogy ismerik őt, vagy tudnak róla.”

Teréz anyát II. János Pál pápa a missziós világnapon 2003. október 19-én Rómában csaknem negyedmillió zarándok jelenlétében boldoggá avatta.