Sade márki

Justine
avagy az erény meghurcoltatása
Regény

Európa 1989, Budapest

Fordító: Vargyas Zoltán
Illusztrátor: Palásti Erzsébet

De Sade.
A XX. századig nemigen illett beszélni róla. Stendhal és Baudelaire csak titokban lelkesedett érte, jóllehet utóbbinál egyértelműen kimutatható a hatása. A szürrealisták, főleg Breton hozták divatba, Apollinaire rajongott érte, s Bataille illesztette be művét az avantgárd irodalomba. Az egyébként oly finnyás ízlésű Flaubert csodálatos filozófusnak nevezte, Camus egész fejezetet szentelt neki ,,Lázadó ember" című esszékötetében, az 1960-as évektől kezdve pedig a francia irodalom egyik legvitatottabb, központi alakja lett.

Ki volt ez az ember, akinek a nevéből a szadizmus szó keletkezett, aki élete nagy részét börtönben töltötte, s akit mind a mai napig valami borzongató homály övez? Egy biztos: ő volt az, aki felfedezte, hogy a nemiség korántsem olyan idilli, mint azt akkoriban gondolni illett, rájött, hogy sötét ösztönök kapcsolódnak hozzá, sőt Freudot jó száz évvel megelőzve megsejtette, hogy a nemiség behálózza az ember valamennyi tevékenységét, belejátszik minden cselekedetébe.
Sade nagysága a tagadásban van: gyilkos iróniával kezd ki minden morális kategóriát. Filozófiája ellene van minden olyan társadalmi rendszernek, mely korlátozza az egyént. Szinte valamennyi írásában az egyéni ösztönök létjogosultsága mellett tör lándzsát, az elfojtott vágyak kiélésének szükségességét hangoztatja.
Justine című regényét sajátos kettősség teszi izgalmassá: az ájtatoskodó, bigott, álszent előadásmód és a mélyén izzó engesztelhetetlen gyűlölet, Justine szemforgató sopánkodása és a háttérben vigyorgó szerző sátáni káröröme. Ez emeli ezt a kis filozófiai mesét a XVIII. század remekművei sorába, Voltaire Candide-ja, Laclos Veszedelmes viszonyokja mellé.